Múlt és jövő

Régen volt, hogy utoljára volt időm foglalkozni a bloggal, ebből pedig úgy tűnhet, mintha az elmúlt 4 hónapban nem is olvastam volna. Pedig igen. Jobbnál jobb könyve egész sora vár értékelésre:

J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I.-III.
Szabó Magda: Zeusz küszöbén- még olvasás alatt áll
Mario Puzo: A keresztapa
Charles Dickens: A Jarndyce -örökösök
A.J. Cronin: Ezt látják a csillagok I-II-mág olvasás alatt áll
A.J. Cronin: A mennyország kulcsa
A.J. Cronin: Réztábla a kapu alatt

Mostanában sok a tanulnivaló, ezért úgy döntöttem, hogy mivel nem szeretnék belefásulni a dologba, azért nem fogok állandóan a könyveimbe bújni, hanem utazások alatt NEM veszek elő semmilyen tanulnivalót, hanem olvasok, elvégre néha muszáj kikapcsolódni, különben abban a kevés kis időmben is csökkenni fog a tanulás hatásfoka. Tehát, olvasásra fel!

Axel Munthe: San Michele regénye

Axel Martin Fredrik Munthe (  1857 október 31, Oskarshamn, Svédország –1949 február 11, Stockholm), svéd pszicihiáter

Kiadó: Szabad tér Kft., 2007

Ha a kezünkbe vesszük AM könyvét, akkor mint rutinos olvasók, megállapíthatjuk, hogy a borítótervek egy ritka szerencsétlen példányát tartjuk a kezünkben. A mellékelt képen is látszik, hogy a harsány kék borítón cikornyás betűkkel egy levélrészlet, felette pedig maga a cím áll, ez egyébként aranyfüst-szerű, de ezt a szkennelt kép sajnos nem adja vissza. Bár talán nem is baj. A könyvet apu kapta, mikor a szíve miatt kórházba került. Magamtól egyébként eszembe sem jutott volna kézbe venni, de ha már itthon volt, elolvastam. Kicsit puttó szerintem, nem is tudok rá jobb kifejezést. Kár érte, mert egy kicsit "ponyvaregényes" külsőt kölcsönöz az egyébként azoknál sokkal jobb regénynek.

De, hogy a már-már közhellyé vált fordulattal éljünk: nem minden a külcsín. És nem is bántam meg, hogy elolvastam.

A regény alapvetően a doktor anekdotáiból épül fel, szorosan követett időrendiséget nem mindig figyelhetünk meg. Sokszor ugrál különböző helyszínek és események között.

Többnyire nagyon élvezetes a stílusa, nem bölcselkedik túl sokat, bár azt meg kell állapítanom, hogy bizony annak ellenére, hogy szinte átrohantam a könyv első  két harmadán, az utolsó harmad vége felé egész egyszerűen feladtam. Itt valamiféle életigazságot próbál megosztani az olvasóval, de az egész zavaros, és érthetetlen. Az ember elolvas öt mondatot, és 10 perc múlva már nem emlékszik rá. Ez nem csak az én véleményem, másoktól is olvastam már ezt.

Furcsa kicsit benne, hogy a doki bizonyos szinten túl modern a korához képest. Ez utolérhető mind a tudásában, mind pedig a stílusában. Elsőre nem is tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen mikor is élt ő.

William Somerset Maugham: Színes fátyol

William Somerset Maugham (Párizs, 1874. január 25. – Nizza, 1965. december 16.) angol regényíró, elbeszélő és drámaíró

Kiadó: Téka Könyvkiadó,1989

Ezt a kis könyvecskét még a vizsgaidőszakban olvastam el, mikor már sok volt a jóból a tanulás, és valami könnyűt akartam olvasni. Nos, ami azt illeti, elolvasása után már nem egészen így gondoltam a dolgot. 

Az alapsztori, hogy egy gazdag londoni lány feleségül megy egy Kínában élő bakteriológushoz,Walterhez. Mindezt csak azért, mert utálja anyját, és előbb akar megházasodni, mint a testvére...Innen indul a bonyodalom.

A lány, Kitty boldogtalan, és megcsalja férjét egy nem túl tisztességes, amúgy házas fickóval. Lebuknak, és Walter bosszúból egy kolera sújtotta faluba viszi a feleségét. A sztori további része már azt boncolgatja, miként nyílik meg lassan Walter Kitty előtt, és miként válik érettebb, szerethetőbb személyiséggé maga Kitty is.

A tragikus végkifejlet ellenére a történet számomra tanulságos, és szerethető is egyben. Viszont a könyv felejthető lenne,ha ma nem láttam volna a könyv alapján készült legújabb filmet. A könyv inkább olyan, mint egy nagyon jó forgatókönyv, de a pluszt, ami benne van a filmben, valójában a színészek játéka adja meg. A film maga annyira tetszett, hogy egyenesen beleszerettem a történetbe. Sose mondanék olyat, hogy a film sokkal jobb, mint a könyv, de most közel állok hozzá. Pedig a nagy igazság az az, hogy a nagyon jó filmnek köszönhetően emlékszem a történetre.

Alfred Amenda: Eroica

Alfred Amenda (Königsberg 1893,április 24-1973. március 6.)

Kiadó: Irodalmi Kiadó, 1969,Bukarest

Legelőször is, egy érdekesség a szerzőről: eredeti neve: Alfred Karrasch, s mivel gyakorlatilag 29 évvel ezelőtt halt meg, nem sok infót találni róla interneten, az itthon fellelhető "szoci" lexikonok pedig jóval a halála előtt íródtak, így aztán ezzel meg sem próbálkoztam.

Szerencse, hogy a regény borítóján egy kotta található, mert a hatalmas fehér feliratot könnyű Eroticának olvasni, holott az Eroica egészen mást jelent (maga a szó /olasz/ – hősi, hősiesen; zenében – hősi pátosszal (adandó elő). Ezt a könyvet még a nagyimtól örököltem, mint sok egyebet is, így aztán könnyen összeállt a kép: ez egy zeneszerző életrajza. Ritkán olvasok el úgy könyvet, hogy semmit sem tudok róla, de így most még érdekesebb volt.

A regény Ludwig van Beethoven életét meséli el, születésétől haláláig, nem kímélve meg az olvasót olyan részletektől, amelyeket talán nem is szeretett volna tudni, ugyanakkor ettől igazán életszerűvé válik, és szinte olvastatja magát. Néhol fontos, hogy az ember előre ismerje LvB életét röviden, mert bizonyos részleteket nem annyira tart fontosnak a szerző, és ezek csak a regény végéhez csatolt életrajzban találhatóak meg. 

Furcsán hangzik, de számomra egyszerűen érthetetlen, hogy mennyire nem értékelték az emberek a tehetségét. Gyönyörű darabjai, szimfóniái  voltak, és a regény leírása alapján egyszerűen úgy álltak hozzá, mintha szörnyű volna. Képzeljük el, hogy egy csapat Tankcsapda rajongót beültetnek egy Josh&Jutta koncertre. Nem is az ő stílusuk, és ráadásul annak a két pojácának tényleg rossz a zenéje. Körülbelül ilyen volt az akkor emberek hozzáállása. Pedig szerintem ez nem fair. Mutatok is egy videót egy ötéves kislányról, aki a Für Elise-t játssza:

Nyilván nem játszik tökéletesen  a kislány, de még ebből is látszik a zeneszerző tehetsége.

Sok információt olvashatunk LvB korai éveiről Bonnban, ahol él, a nagy árvízről, mikor a Rajna elárasztotta a várost, és a fiú iszákos apjáról is.

Néhol megnehezítik a latin nyelvű zenei szakszavak az olvasást, de ezt leszámítva igen élvezhető kis könyv, jó olvasást hozzá!

John Galsworthy: Modern komédia

John Galsworthy (Kingston upon Thames,1867 augusztus 14.-London, 1933 január 31.)

Kiadó:Európa Kiadó, 1960

Előbbi bejegyzésem, és az előbbi regény folytatása a Modern komédia. Ennek középpontjában már a fiatalabb generáció áll, akik itt már húszas éveikben járnak. A legjelentősebb szereplők Michael Mont, és neje Fleur, aki Soames egyetlen gyermeke, illetve Jon Forsyte és felesége.

Ebben a regényfolyamban az egyes szereplők jellemének fejlődése áll a középpontban, amely életkorukkal, s a huszadik század első felének eseményeivel függ össze. A hirtelen változások néha még a legújabb generáció számára is nehezen befogadhatónak tűnnek, nem csoda hát, ha drága Soames barátunkat is érzékenyen érinti.

Kedvenc idézetem is ebből a regényből származik. Michael Mont az apósához fordul, s ezt mondja neki:
"-Megmondaná nekem apám, miben hisz maga?"
Mire Soames válasza:
"-Abban, hogy ami jó volt az apáméknak, jó nekem is. Az emberek manapság mindentől túl sokat várnak; azt kutyába sem veszik, hogy élnek."

Ezen kívül van egy másik is, bár az is lehet, hogy ezt még a Forsyte sagából írtam ki, de nem biztos.

"...a rossz sejtelmek gyönge bábjából oly könnyen kifeslik a pánik pillangója..."

Ebben a regényben a történet néha kissé vontatottá válik, főleg akkor, mikor Michael elmélkedéseiről van szó, a foggartizmussal kapcsolatban. Ebben az a különösen érdekes, hogy ha Google-ban rákeresek a "foggartizmus szóra, nem ad ki találatot :) Tehát már azt sem tudom, hogy ez valamilyen létező dolog volt-e egyáltalán. De mindegy is, csak éppenséggel furcsa.

Miközben olvastam a regényt, elgondolkodtam azon, hogy ki volt a leginkább, illetve legkevésbé szimpatikus szereplő. Számomra abszolút pozitív személyiség volt a fiatal Jolyon Forsyte és az öreg Jolyon is, majd a végére Soames Forsyte is egészen szimpatikussá vált, leszámítva azt a tényt, hogy élete végéig úgy tekintett a nőkre, mint tárgyakra, amiket a házasság után birtokba vett. Érdekes módon a legkevésbé szimpatikus Soames lánya, aki éppen ezt a birtoklási vágyat örökölte az apjától. Bármi rossz is történik vele, valahogy nem tudtam egyszer sem sajnálni. Sem akkor, mikor Jon nem vette feleségül, sem Mont-tal vló házasságkötésekor, sem pedig mikor megpróbálta házasságtörésre rávenni Jont, de az mégis visszautasította.

Összességében tehát igen értekes darabja ez a regény is az angol irodalomnak. 

John Galsworthy: Forsyte saga

John Galsworthy (Kingston upon Thames,1867 augusztus 14.-London, 1933 január 31.)

Kiadó:Európa Kiadó, 1960

Tekintve, hogy mióta befejeztem ezt a regénysorozatot, már eltelt jó pár hónap, illetve túl vagyok egy vizsgaidőszakon, és 3, de inkább 4 új könyvön, emlékeim már kissé berozsdásodtak. Mindezen tények figyelembe vétele mellett mégis örömmel idézem fel magamban e könyvek(2 kötet) olvasásának örömeit.

Maga a regény, mint már említettem, két kötetes formában került hozzám, a nagymamámtól, aki morbid módon meg is jegyezte, hogy amint elolvastam, megkapom a Modern komédiát is, de ha addig meghalna, akkor úgyis megkapom örökségként. Szerencsére még él :) .

A regény egy többgenerációs család történetét meséli el. Maga a családfa annyira bonyolultnak tűnik elsőre, hogy vagy az író, vagy maga a kiadó egy leporellószerűen kihajtható lapot szentelt a családfa rövid felvázolásának céljára. Szerencsére az ember az első 50 oldal elolvasása után már nagyjából ismer mindenkit, aki fontos, így aztán már ritkábban kell visszalapozni. Egyetlen hátránya csupán, hogy a történet egy részét már előre tudjuk, mivel fel vannak tüntetve a házasságok és elválások is. Függetlenül ettől viszont nagyon is élvezhető a történet, mert az író zseniálisan kavarja meg az eseményeket, s noha mindezt abszolút életszerűen teszi, mégis váratlanul hatnak a fordulatok.

A történet egy eljegyzési partival indul, ahol rögtön megismerhetjük a család magját képező hét testvért,  s közülük is a legfontosabbat, Soames-ot. Az ő személye végigkíséri az egész regényfolyamot, később  még a Modern komédiában felbukkan. Sziklaként, biztosan áll a talpán, rendkívül megbízható és becsületes, ő a fő szervező, ő rendezi a temetéseket, ő az ügyvédje minden családnak, a vagyoni ügyek is az ő kezében futnak össze. Így leírva úgy tűnhet, hogy a társaságnak is ő áll a középpontjában, de valójában nem. Csendes, eszes fickó, aki meghúzódik a háttérben, de nem az a számító fajta, inkább az, aki szívesen segít bárkinek, cserébe elkerül minden nyilvánosságot. 

 Mikor olvastam a regényt, kezdetben kavargott a gyomrom ettől a szereplőtől, hímsoviniszta, irritáló személyisége taszított, s szívesebben olvastam más szereplőkről, mint róla, izgultam Irene-ért, hogy végre megszabaduljon tőle. De ahogy kezdtem elérni a második kötet vége felé, úgy alakult át ez az érzés valamiféle szánalommá, s lassan rokonszenvvé.

Szimpatikus volt nagyon a regényben, hogy ugyanazon dolgokat más-más (akár 3-4!) ember szemszögéből világította meg. Több szereplőnél is jelentős jellemváltozás szemtanúi lehetünk, s ez megint csak bonyolítja a történetet.

Összességében tehát kijelenthetem, hogy régen olvastam ennyire jó könyvet, s ami igazán értékessé teszi, hogy sok-sok igazság van számos kijelentésében.

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.)

Kiadó: Szépirodalmi Kiadó, 1980

Nehéz úgy írni egy könyvről, hogy az ember tisztában van vele, hogy esetleg olyasvalaki is ide tévedhet az oldalra, aki esetleg nem akarja tudni a cselekményt, mert még olvassa/olvasni fogja a könyvet.

Most viszont előre szólok, nem fogom kerülgetni a forró kását,bizony lesz említés a cselekményről is.

Ebbe a könyvbe azt hiszem, legalább háromszor kezdtem bele. Nem mintha nem lett volna jó, vagy érdekes, csak mindig találtam jobbat vagy mást. Mikor végül belekezdtem negyedjére, akkor jöttem rá, mennyire jó, és akkor már annyira nem tudtam letenni, hogy alig egy hét alatt végeztem vele.

Először is, nagyon olvasmányos, az ízes magyar beszéd szépségeiről már nem is beszélve. Egy ismerősöm mondta, hogy szerinte Jókai nem jó író, csak éppen jókor volt jó helyen, s a témái szinte adták magukat. Mikszáth, bár talán kissé hasonló helyzete volt, mint Jókainak, ettől függetlenül szerintem tényleg jó író.

A történet veleje, hogy Görgey Pál, a főszereplő lelövi a lőcsei bírót,amiért az lelőtte a kedvenc vizsláját(bár tény, hogy előtte is fasírtban voltak), ezért a város vezetői arra kárhoztatják a szász városi polgárokat, hogy addig járjanak feketében, amíg meg nem bosszulják a bíró halálát. Mindez évekig húzódik, háttérben zajlik a kurucok mozgolódása a labancok ellen. A regény vége felé már sok-sok jel arra mutat, hogy abba kellene hagyniuk, hogy a gyászruhát viselik magukon, de hiába minden, még az is, hogy Görgey maga bizonyos szinten maga is megenyhült a város irányába.

 Végül lefejezik őt, de valahogy az egészben nem is ez a legnagyobb csavar, hanem hogy a fiú, aki végül kimondja a halálbüntetést, Fabricius, beleszeret Görgey lányába, aki álnéven a városban él egy lánynevelő intézetben. Miután lezajlik a lefejezés, Fabricius megtudja, hogy az, akit lefejezett, menyasszonya apja. Tulajdonképpen ez az az esemény, ami az egész történet lényegét adja, nem is maga a lefejezés ténye. Mert nem jó nyilván, ha az ember apját lefejezik, de hogy a kedvese lesz az, aki az utolsó szót kimondja?

A regény végén már csak kevesen vannak, akik még mindig ragaszkodnak a bosszúhoz, mint veszett kutya a csonthoz, és Fabricius is közéjük tartozik. Róla Görgey Gyuri csak ennyit gondol:

"Fabriciust csak hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányoznak belőle" 

Ez az utolsó három szó összefoglalja a fiú lelki világát. Hiába eszes, jó fiú, mégis hiányzik belőle a megbocsájtás és a belátás képessége. Mert nem igaz, hogy a bosszú édes! És nyilván, bár a regény már nem folytatódik, ezt ő is be kellene hogy lássa, de akkor már késő. Mert milyen lány az, aki hozzámenne apja gyilkosához? Itt vége  történetnek, nem tudjuk, mi történik kettejükkel, de érthető lenne, hogy ez a fiú addigi életét romba dönti, a lány pedig elfordul tőle, talán még zárdába is vonul.

Utószónak talán annyit még, hogy nem csak a történet érdekes, hanem a személyiségek kidolgozása, a kor szellemének lefestése, amibe szinte beleképzeli magát az ember. Egy szóval: jó.

Thomas Mann: A varázshegy

Thomas Mann(Lübeck, 1875. június 6.-Zürich, 1955. augusztus 12.), német író

Fordította: Szőlőssy Klára

Kiadó: Európa Könyvkiadó,1960

Ennek a regénynek úgy kezdtem neki, hogy emlékeztem rá, amit a nővérem mondott róla még 10 évvel ezelőtt: hosszú, vontatott, és iszonyúan unalmas. Bevallom őszintén, néha nekem is ez a két szó jutott az eszembe, de erről majd később. A másik ember, aki mesélt erről, az a középiskolai biológiatanárom, Hubayné Hidegkuti Rita, aki megemlítette egyszer, hogy a pneumothoraxot mesterségesen is elő lehet idézni, terápiás célzattal.

A történet azzal indul, hogy az ifjú Hans Castorp meglátogatja Joachim Ziemssen-t, egy közeli rokonát a Berghof szanatóriumban, de végül ott ragad, hét évre. Időközben megismerkedik két érdekes, igen művelt férfiúval: Naphtával és Settembrinivel,az olasszal. Az olasz mintegy a szárnyai alá veszi a fiút, az "élet féltett gyermekét". A két öreg vitája érdekes, de néha hosszú oldalakon át húzódik, és ez az, ami bizony néha kissé vontatottá teszi a történetet. Egy dolog azonban mégis furcsa, mégpedig az, hogy utólag sok minden eszembe jut kettejük elmefuttatásaiból, és elgondolkozom rajta. És ilyen értelemben hasznos volt őket elolvasni.

Az egész történet tulajdonképpen egyfajta szimbolikus menekülés a valóságból, s Hans úgy húzza meg magát itt, hogy teljes biztonságban érzi magát, érdekelni kezdi sok minden a betegségekkel, emberi testtel és lélekkel kapcsolatban. Főleg azért, mert megismerkedik egy renitens ajtócsapkodóval, Clawdia Chauchat-val, aki felborzolja érzékeit "tatár szemeivel".

Olvasás közben elképzeltem, hogy mi is lesz a történet vége. Részben sikerült eltalálni, már ami Joachimot illeti. De számomra meglepő, ugyanakkor rendkívül érdekes volt a fordulat, ami Hans életében beáll.És ennek okai is. Kicsit olyan volt ez a fiú végig számomra, mint aki nem akar felnőni, életét elvtelenül, szenvedélymentesen éli,   s bár választott hivatása nemes és szép (hajómérnök), mégis mást választ végül, és ebben már érezni, hogy hét év alatt mennyire megváltozott, köszönhetően önmagának és nem utolsósorban Settembrini úr tanításainak.

Mint leendő állatorvos, érdeklődve olvastam azokat a részleteket, amelyek Hans orvostudományok iránti érdeklődését mutatják. Hitelesen és érdekesen részletezi Mann, miket olvasott a fiú, milyen hatással volt rá.Számomra különösen érdekes volt ez, mivel az is kisejlik belőle, hogy milyen magas szinten volt már a XX. század elején a tudomány. Vannak viccesen hangzó kifejezések, amiket ma már megmosolyogna bárki, aki kicsit is konyít az orvostudományhoz, de azt hiszem. ez akkoriban megállta a helyét. 

Joyce Carol Oates: Tégy velem, amit akarsz

Szerző: Joyce Carol Oates (született június 16., 1938) amerikai írónő.

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó, 1987

Mivel ez az első olyan regény, aminek véleményét "online papírra" vetem, nehéz belekezdeni. Először is, a maga a könyv anyukám polcáról származik, ahol még sok-sok hasonló amerikai regény pihen, de azt hiszem, egy időre megmaradok az európai irodalomnál.

A cím kissé megriasztott először, főleg azt figyelembe véve, hogy olvastam már amerikai regényeket, és bár nem vagyok prűd, mégis gyötört némi rossz előérzet, hogy most is hasonló, nyersen megfogalmazott, hosszadalmasan ecsetelt szeretkezésekről fogok olvasni. De nem így lett, vagy legalábbis nem egészen.

A főszereplő, Elena egy széthullott család egyetlen gyermeke. Az egész regény folyamán megfigyelhető, mennyire ragaszkodnak a kislányhoz/nőhöz a családtagok, illetve egyéb regényalakok. Az apa, aki elrabolja, majd a rendőrségen keresztül visszaszolgáltatja a kis Elenát az anyjának. Az anya, aki számomra a legkevésbé volt szimpatikus, igazi zsarnok. Azok az emberek jutnak róla eszembe, akik mindenáron ki akarják kényszeríteni a testvérük gyerekéből, hogy mondja ki: szeretlek. Itt nyilván nem szerelemre gondolok, hanem az egyszerű rokoni szeretetre, de szerintem azért érthető. Az anya, véleményem szerint inkább kihasználja a gyermeke szépsége nyújtotta előnyöket, számon kér mindent a lányán önző módon, s mikor elveszíti a házasság által a lány feletti befolyását, nem törődik vele úgy, mint korábban. A későbbiekben sokszor találkoznak, itt már van munkája, új élete és új személyisége.  Nem is lányaként, hanem régi ismerőseként tekint Elenára.

Aztán ott van az idősödő férj, aki feleségül veszi. Sajnos nem derül ki, mit is érez pontosan Elena, mikor egy apja korabeli férfihoz megy hozzá, kár is, hogy ezt nem fejtette ki bővebben az írónő. A férfi inkább azt szereti a nőben, hogy irányíthatja, hogy a nőnek látszólag nincs véleménye, és hogy úgy kell vele bánnia, mint egy életnagyságú porcelánbabával. Nem azért, mert ő egyszerűen olyan, hanem mert úgy tűnik a férj számára, hogy Elenának minden rossz hír vagy esemény árthat, s óva inti attól is, hogy híreket olvasson. De nem áll meg itt, egyenesen megígérteti vele, hogy nem fogja követni a Detroit-ban zajló eseményeket.

Az utolsó igazán fontos szereplő Elena szeretője, Jack Morissey, aki őrlődik a nő és a saját felesége között, az addigi élete pedig lassan megőrjíti. Ő az, aki őrülten szereti Elenát, és valami egészen furcsa módon azt várja, hogy Elena elhagyja miatta a férjét.

Elena az egész regényben tehetetlen bábként vergődik a férj és a szerető között, míg a legvégén úgy dönt, a sarkára áll, és dönt élete további sorsáról.

A regény maga nagyon jól leírja a nő és szeretője közti kapcsolatot, ugyanakkor a férjjel való viszonyt kevésbé, és így a száraz közlések szintjén maradó leírás miatt tűnik talán az olvasó számára úgy, mintha kapcsolatuk kezdettől fogva hideg lenne, főleg Elena részéről.

Több nézőpontból közelíti meg az egész történetet, alapvetően a nő és a két férfi szemszögéből. Néhol elválasztja mindezeket külön fejezetekként, néhol pedig csak az eltérő betűtípus jelzi a nézőpont-váltást. Időben gyakran ugrál, szinte minden szereplő gyermekkorát is megismerjük.

Az egész sztori a változó, 1970-es évek Amerikájába van beágyazva, ismét egy ügyvédekkel teli történet, mint azt már megszokhattam a korábbi amerikai regényíróknál, akiktől olvastam. Néhol nekem kicsit sok, hogy ennyire mélyrehatóan foglalkozik az írónő a hippimozgalmakkal és a tárgyalótermekkel, ugyanakkor érthető, hiszen így nyer értelmet sok része a könyvnek.

Alapvetően érdekesnek találtam a regényt, de őszintén szólva örültem, hogy elértem a végére. A nyers fogalmazás ettől az írónőtől sem áll messze, s néhol már annyira nyomasztó volt hosszú oldalakon át a szenvedő, lelki beteg szereplőkről olvasni, hogy legszívesebben letettem volna a könyvet.