Szerző: Joyce Carol Oates (született június 16., 1938) amerikai írónő.
Fordította: Prekop Gabriella
Kiadó: Európa Könyvkiadó, 1987
Mivel ez az első olyan regény, aminek véleményét "online papírra" vetem, nehéz belekezdeni. Először is, a maga a könyv anyukám polcáról származik, ahol még sok-sok hasonló amerikai regény pihen, de azt hiszem, egy időre megmaradok az európai irodalomnál.
A cím kissé megriasztott először, főleg azt figyelembe véve, hogy olvastam már amerikai regényeket, és bár nem vagyok prűd, mégis gyötört némi rossz előérzet, hogy most is hasonló, nyersen megfogalmazott, hosszadalmasan ecsetelt szeretkezésekről fogok olvasni. De nem így lett, vagy legalábbis nem egészen.
A főszereplő, Elena egy széthullott család egyetlen gyermeke. Az egész regény folyamán megfigyelhető, mennyire ragaszkodnak a kislányhoz/nőhöz a családtagok, illetve egyéb regényalakok. Az apa, aki elrabolja, majd a rendőrségen keresztül visszaszolgáltatja a kis Elenát az anyjának. Az anya, aki számomra a legkevésbé volt szimpatikus, igazi zsarnok. Azok az emberek jutnak róla eszembe, akik mindenáron ki akarják kényszeríteni a testvérük gyerekéből, hogy mondja ki: szeretlek. Itt nyilván nem szerelemre gondolok, hanem az egyszerű rokoni szeretetre, de szerintem azért érthető. Az anya, véleményem szerint inkább kihasználja a gyermeke szépsége nyújtotta előnyöket, számon kér mindent a lányán önző módon, s mikor elveszíti a házasság által a lány feletti befolyását, nem törődik vele úgy, mint korábban. A későbbiekben sokszor találkoznak, itt már van munkája, új élete és új személyisége. Nem is lányaként, hanem régi ismerőseként tekint Elenára.
Aztán ott van az idősödő férj, aki feleségül veszi. Sajnos nem derül ki, mit is érez pontosan Elena, mikor egy apja korabeli férfihoz megy hozzá, kár is, hogy ezt nem fejtette ki bővebben az írónő. A férfi inkább azt szereti a nőben, hogy irányíthatja, hogy a nőnek látszólag nincs véleménye, és hogy úgy kell vele bánnia, mint egy életnagyságú porcelánbabával. Nem azért, mert ő egyszerűen olyan, hanem mert úgy tűnik a férj számára, hogy Elenának minden rossz hír vagy esemény árthat, s óva inti attól is, hogy híreket olvasson. De nem áll meg itt, egyenesen megígérteti vele, hogy nem fogja követni a Detroit-ban zajló eseményeket.
Az utolsó igazán fontos szereplő Elena szeretője, Jack Morissey, aki őrlődik a nő és a saját felesége között, az addigi élete pedig lassan megőrjíti. Ő az, aki őrülten szereti Elenát, és valami egészen furcsa módon azt várja, hogy Elena elhagyja miatta a férjét.
Elena az egész regényben tehetetlen bábként vergődik a férj és a szerető között, míg a legvégén úgy dönt, a sarkára áll, és dönt élete további sorsáról.
A regény maga nagyon jól leírja a nő és szeretője közti kapcsolatot, ugyanakkor a férjjel való viszonyt kevésbé, és így a száraz közlések szintjén maradó leírás miatt tűnik talán az olvasó számára úgy, mintha kapcsolatuk kezdettől fogva hideg lenne, főleg Elena részéről.
Több nézőpontból közelíti meg az egész történetet, alapvetően a nő és a két férfi szemszögéből. Néhol elválasztja mindezeket külön fejezetekként, néhol pedig csak az eltérő betűtípus jelzi a nézőpont-váltást. Időben gyakran ugrál, szinte minden szereplő gyermekkorát is megismerjük.
Az egész sztori a változó, 1970-es évek Amerikájába van beágyazva, ismét egy ügyvédekkel teli történet, mint azt már megszokhattam a korábbi amerikai regényíróknál, akiktől olvastam. Néhol nekem kicsit sok, hogy ennyire mélyrehatóan foglalkozik az írónő a hippimozgalmakkal és a tárgyalótermekkel, ugyanakkor érthető, hiszen így nyer értelmet sok része a könyvnek.
Alapvetően érdekesnek találtam a regényt, de őszintén szólva örültem, hogy elértem a végére. A nyers fogalmazás ettől az írónőtől sem áll messze, s néhol már annyira nyomasztó volt hosszú oldalakon át a szenvedő, lelki beteg szereplőkről olvasni, hogy legszívesebben letettem volna a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése