Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.)
Kiadó: Szépirodalmi Kiadó, 1980
Nehéz úgy írni egy könyvről, hogy az ember tisztában van vele, hogy esetleg olyasvalaki is ide tévedhet az oldalra, aki esetleg nem akarja tudni a cselekményt, mert még olvassa/olvasni fogja a könyvet.
Most viszont előre szólok, nem fogom kerülgetni a forró kását,bizony lesz említés a cselekményről is.
Ebbe a könyvbe azt hiszem, legalább háromszor kezdtem bele. Nem mintha nem lett volna jó, vagy érdekes, csak mindig találtam jobbat vagy mást. Mikor végül belekezdtem negyedjére, akkor jöttem rá, mennyire jó, és akkor már annyira nem tudtam letenni, hogy alig egy hét alatt végeztem vele.
Először is, nagyon olvasmányos, az ízes magyar beszéd szépségeiről már nem is beszélve. Egy ismerősöm mondta, hogy szerinte Jókai nem jó író, csak éppen jókor volt jó helyen, s a témái szinte adták magukat. Mikszáth, bár talán kissé hasonló helyzete volt, mint Jókainak, ettől függetlenül szerintem tényleg jó író.
A történet veleje, hogy Görgey Pál, a főszereplő lelövi a lőcsei bírót,amiért az lelőtte a kedvenc vizsláját(bár tény, hogy előtte is fasírtban voltak), ezért a város vezetői arra kárhoztatják a szász városi polgárokat, hogy addig járjanak feketében, amíg meg nem bosszulják a bíró halálát. Mindez évekig húzódik, háttérben zajlik a kurucok mozgolódása a labancok ellen. A regény vége felé már sok-sok jel arra mutat, hogy abba kellene hagyniuk, hogy a gyászruhát viselik magukon, de hiába minden, még az is, hogy Görgey maga bizonyos szinten maga is megenyhült a város irányába.
Végül lefejezik őt, de valahogy az egészben nem is ez a legnagyobb csavar, hanem hogy a fiú, aki végül kimondja a halálbüntetést, Fabricius, beleszeret Görgey lányába, aki álnéven a városban él egy lánynevelő intézetben. Miután lezajlik a lefejezés, Fabricius megtudja, hogy az, akit lefejezett, menyasszonya apja. Tulajdonképpen ez az az esemény, ami az egész történet lényegét adja, nem is maga a lefejezés ténye. Mert nem jó nyilván, ha az ember apját lefejezik, de hogy a kedvese lesz az, aki az utolsó szót kimondja?
A regény végén már csak kevesen vannak, akik még mindig ragaszkodnak a bosszúhoz, mint veszett kutya a csonthoz, és Fabricius is közéjük tartozik. Róla Görgey Gyuri csak ennyit gondol:
"Fabriciust csak hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányoznak belőle"
Ez az utolsó három szó összefoglalja a fiú lelki világát. Hiába eszes, jó fiú, mégis hiányzik belőle a megbocsájtás és a belátás képessége. Mert nem igaz, hogy a bosszú édes! És nyilván, bár a regény már nem folytatódik, ezt ő is be kellene hogy lássa, de akkor már késő. Mert milyen lány az, aki hozzámenne apja gyilkosához? Itt vége történetnek, nem tudjuk, mi történik kettejükkel, de érthető lenne, hogy ez a fiú addigi életét romba dönti, a lány pedig elfordul tőle, talán még zárdába is vonul.
Utószónak talán annyit még, hogy nem csak a történet érdekes, hanem a személyiségek kidolgozása, a kor szellemének lefestése, amibe szinte beleképzeli magát az ember. Egy szóval: jó.