William Somerset Maugham: Színes fátyol

William Somerset Maugham (Párizs, 1874. január 25. – Nizza, 1965. december 16.) angol regényíró, elbeszélő és drámaíró

Kiadó: Téka Könyvkiadó,1989

Ezt a kis könyvecskét még a vizsgaidőszakban olvastam el, mikor már sok volt a jóból a tanulás, és valami könnyűt akartam olvasni. Nos, ami azt illeti, elolvasása után már nem egészen így gondoltam a dolgot. 

Az alapsztori, hogy egy gazdag londoni lány feleségül megy egy Kínában élő bakteriológushoz,Walterhez. Mindezt csak azért, mert utálja anyját, és előbb akar megházasodni, mint a testvére...Innen indul a bonyodalom.

A lány, Kitty boldogtalan, és megcsalja férjét egy nem túl tisztességes, amúgy házas fickóval. Lebuknak, és Walter bosszúból egy kolera sújtotta faluba viszi a feleségét. A sztori további része már azt boncolgatja, miként nyílik meg lassan Walter Kitty előtt, és miként válik érettebb, szerethetőbb személyiséggé maga Kitty is.

A tragikus végkifejlet ellenére a történet számomra tanulságos, és szerethető is egyben. Viszont a könyv felejthető lenne,ha ma nem láttam volna a könyv alapján készült legújabb filmet. A könyv inkább olyan, mint egy nagyon jó forgatókönyv, de a pluszt, ami benne van a filmben, valójában a színészek játéka adja meg. A film maga annyira tetszett, hogy egyenesen beleszerettem a történetbe. Sose mondanék olyat, hogy a film sokkal jobb, mint a könyv, de most közel állok hozzá. Pedig a nagy igazság az az, hogy a nagyon jó filmnek köszönhetően emlékszem a történetre.

Alfred Amenda: Eroica

Alfred Amenda (Königsberg 1893,április 24-1973. március 6.)

Kiadó: Irodalmi Kiadó, 1969,Bukarest

Legelőször is, egy érdekesség a szerzőről: eredeti neve: Alfred Karrasch, s mivel gyakorlatilag 29 évvel ezelőtt halt meg, nem sok infót találni róla interneten, az itthon fellelhető "szoci" lexikonok pedig jóval a halála előtt íródtak, így aztán ezzel meg sem próbálkoztam.

Szerencse, hogy a regény borítóján egy kotta található, mert a hatalmas fehér feliratot könnyű Eroticának olvasni, holott az Eroica egészen mást jelent (maga a szó /olasz/ – hősi, hősiesen; zenében – hősi pátosszal (adandó elő). Ezt a könyvet még a nagyimtól örököltem, mint sok egyebet is, így aztán könnyen összeállt a kép: ez egy zeneszerző életrajza. Ritkán olvasok el úgy könyvet, hogy semmit sem tudok róla, de így most még érdekesebb volt.

A regény Ludwig van Beethoven életét meséli el, születésétől haláláig, nem kímélve meg az olvasót olyan részletektől, amelyeket talán nem is szeretett volna tudni, ugyanakkor ettől igazán életszerűvé válik, és szinte olvastatja magát. Néhol fontos, hogy az ember előre ismerje LvB életét röviden, mert bizonyos részleteket nem annyira tart fontosnak a szerző, és ezek csak a regény végéhez csatolt életrajzban találhatóak meg. 

Furcsán hangzik, de számomra egyszerűen érthetetlen, hogy mennyire nem értékelték az emberek a tehetségét. Gyönyörű darabjai, szimfóniái  voltak, és a regény leírása alapján egyszerűen úgy álltak hozzá, mintha szörnyű volna. Képzeljük el, hogy egy csapat Tankcsapda rajongót beültetnek egy Josh&Jutta koncertre. Nem is az ő stílusuk, és ráadásul annak a két pojácának tényleg rossz a zenéje. Körülbelül ilyen volt az akkor emberek hozzáállása. Pedig szerintem ez nem fair. Mutatok is egy videót egy ötéves kislányról, aki a Für Elise-t játssza:

Nyilván nem játszik tökéletesen  a kislány, de még ebből is látszik a zeneszerző tehetsége.

Sok információt olvashatunk LvB korai éveiről Bonnban, ahol él, a nagy árvízről, mikor a Rajna elárasztotta a várost, és a fiú iszákos apjáról is.

Néhol megnehezítik a latin nyelvű zenei szakszavak az olvasást, de ezt leszámítva igen élvezhető kis könyv, jó olvasást hozzá!

John Galsworthy: Modern komédia

John Galsworthy (Kingston upon Thames,1867 augusztus 14.-London, 1933 január 31.)

Kiadó:Európa Kiadó, 1960

Előbbi bejegyzésem, és az előbbi regény folytatása a Modern komédia. Ennek középpontjában már a fiatalabb generáció áll, akik itt már húszas éveikben járnak. A legjelentősebb szereplők Michael Mont, és neje Fleur, aki Soames egyetlen gyermeke, illetve Jon Forsyte és felesége.

Ebben a regényfolyamban az egyes szereplők jellemének fejlődése áll a középpontban, amely életkorukkal, s a huszadik század első felének eseményeivel függ össze. A hirtelen változások néha még a legújabb generáció számára is nehezen befogadhatónak tűnnek, nem csoda hát, ha drága Soames barátunkat is érzékenyen érinti.

Kedvenc idézetem is ebből a regényből származik. Michael Mont az apósához fordul, s ezt mondja neki:
"-Megmondaná nekem apám, miben hisz maga?"
Mire Soames válasza:
"-Abban, hogy ami jó volt az apáméknak, jó nekem is. Az emberek manapság mindentől túl sokat várnak; azt kutyába sem veszik, hogy élnek."

Ezen kívül van egy másik is, bár az is lehet, hogy ezt még a Forsyte sagából írtam ki, de nem biztos.

"...a rossz sejtelmek gyönge bábjából oly könnyen kifeslik a pánik pillangója..."

Ebben a regényben a történet néha kissé vontatottá válik, főleg akkor, mikor Michael elmélkedéseiről van szó, a foggartizmussal kapcsolatban. Ebben az a különösen érdekes, hogy ha Google-ban rákeresek a "foggartizmus szóra, nem ad ki találatot :) Tehát már azt sem tudom, hogy ez valamilyen létező dolog volt-e egyáltalán. De mindegy is, csak éppenséggel furcsa.

Miközben olvastam a regényt, elgondolkodtam azon, hogy ki volt a leginkább, illetve legkevésbé szimpatikus szereplő. Számomra abszolút pozitív személyiség volt a fiatal Jolyon Forsyte és az öreg Jolyon is, majd a végére Soames Forsyte is egészen szimpatikussá vált, leszámítva azt a tényt, hogy élete végéig úgy tekintett a nőkre, mint tárgyakra, amiket a házasság után birtokba vett. Érdekes módon a legkevésbé szimpatikus Soames lánya, aki éppen ezt a birtoklási vágyat örökölte az apjától. Bármi rossz is történik vele, valahogy nem tudtam egyszer sem sajnálni. Sem akkor, mikor Jon nem vette feleségül, sem Mont-tal vló házasságkötésekor, sem pedig mikor megpróbálta házasságtörésre rávenni Jont, de az mégis visszautasította.

Összességében tehát igen értekes darabja ez a regény is az angol irodalomnak. 

John Galsworthy: Forsyte saga

John Galsworthy (Kingston upon Thames,1867 augusztus 14.-London, 1933 január 31.)

Kiadó:Európa Kiadó, 1960

Tekintve, hogy mióta befejeztem ezt a regénysorozatot, már eltelt jó pár hónap, illetve túl vagyok egy vizsgaidőszakon, és 3, de inkább 4 új könyvön, emlékeim már kissé berozsdásodtak. Mindezen tények figyelembe vétele mellett mégis örömmel idézem fel magamban e könyvek(2 kötet) olvasásának örömeit.

Maga a regény, mint már említettem, két kötetes formában került hozzám, a nagymamámtól, aki morbid módon meg is jegyezte, hogy amint elolvastam, megkapom a Modern komédiát is, de ha addig meghalna, akkor úgyis megkapom örökségként. Szerencsére még él :) .

A regény egy többgenerációs család történetét meséli el. Maga a családfa annyira bonyolultnak tűnik elsőre, hogy vagy az író, vagy maga a kiadó egy leporellószerűen kihajtható lapot szentelt a családfa rövid felvázolásának céljára. Szerencsére az ember az első 50 oldal elolvasása után már nagyjából ismer mindenkit, aki fontos, így aztán már ritkábban kell visszalapozni. Egyetlen hátránya csupán, hogy a történet egy részét már előre tudjuk, mivel fel vannak tüntetve a házasságok és elválások is. Függetlenül ettől viszont nagyon is élvezhető a történet, mert az író zseniálisan kavarja meg az eseményeket, s noha mindezt abszolút életszerűen teszi, mégis váratlanul hatnak a fordulatok.

A történet egy eljegyzési partival indul, ahol rögtön megismerhetjük a család magját képező hét testvért,  s közülük is a legfontosabbat, Soames-ot. Az ő személye végigkíséri az egész regényfolyamot, később  még a Modern komédiában felbukkan. Sziklaként, biztosan áll a talpán, rendkívül megbízható és becsületes, ő a fő szervező, ő rendezi a temetéseket, ő az ügyvédje minden családnak, a vagyoni ügyek is az ő kezében futnak össze. Így leírva úgy tűnhet, hogy a társaságnak is ő áll a középpontjában, de valójában nem. Csendes, eszes fickó, aki meghúzódik a háttérben, de nem az a számító fajta, inkább az, aki szívesen segít bárkinek, cserébe elkerül minden nyilvánosságot. 

 Mikor olvastam a regényt, kezdetben kavargott a gyomrom ettől a szereplőtől, hímsoviniszta, irritáló személyisége taszított, s szívesebben olvastam más szereplőkről, mint róla, izgultam Irene-ért, hogy végre megszabaduljon tőle. De ahogy kezdtem elérni a második kötet vége felé, úgy alakult át ez az érzés valamiféle szánalommá, s lassan rokonszenvvé.

Szimpatikus volt nagyon a regényben, hogy ugyanazon dolgokat más-más (akár 3-4!) ember szemszögéből világította meg. Több szereplőnél is jelentős jellemváltozás szemtanúi lehetünk, s ez megint csak bonyolítja a történetet.

Összességében tehát kijelenthetem, hogy régen olvastam ennyire jó könyvet, s ami igazán értékessé teszi, hogy sok-sok igazság van számos kijelentésében.