Mikszáth Kálmán: A fekete város

Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.)

Kiadó: Szépirodalmi Kiadó, 1980

Nehéz úgy írni egy könyvről, hogy az ember tisztában van vele, hogy esetleg olyasvalaki is ide tévedhet az oldalra, aki esetleg nem akarja tudni a cselekményt, mert még olvassa/olvasni fogja a könyvet.

Most viszont előre szólok, nem fogom kerülgetni a forró kását,bizony lesz említés a cselekményről is.

Ebbe a könyvbe azt hiszem, legalább háromszor kezdtem bele. Nem mintha nem lett volna jó, vagy érdekes, csak mindig találtam jobbat vagy mást. Mikor végül belekezdtem negyedjére, akkor jöttem rá, mennyire jó, és akkor már annyira nem tudtam letenni, hogy alig egy hét alatt végeztem vele.

Először is, nagyon olvasmányos, az ízes magyar beszéd szépségeiről már nem is beszélve. Egy ismerősöm mondta, hogy szerinte Jókai nem jó író, csak éppen jókor volt jó helyen, s a témái szinte adták magukat. Mikszáth, bár talán kissé hasonló helyzete volt, mint Jókainak, ettől függetlenül szerintem tényleg jó író.

A történet veleje, hogy Görgey Pál, a főszereplő lelövi a lőcsei bírót,amiért az lelőtte a kedvenc vizsláját(bár tény, hogy előtte is fasírtban voltak), ezért a város vezetői arra kárhoztatják a szász városi polgárokat, hogy addig járjanak feketében, amíg meg nem bosszulják a bíró halálát. Mindez évekig húzódik, háttérben zajlik a kurucok mozgolódása a labancok ellen. A regény vége felé már sok-sok jel arra mutat, hogy abba kellene hagyniuk, hogy a gyászruhát viselik magukon, de hiába minden, még az is, hogy Görgey maga bizonyos szinten maga is megenyhült a város irányába.

 Végül lefejezik őt, de valahogy az egészben nem is ez a legnagyobb csavar, hanem hogy a fiú, aki végül kimondja a halálbüntetést, Fabricius, beleszeret Görgey lányába, aki álnéven a városban él egy lánynevelő intézetben. Miután lezajlik a lefejezés, Fabricius megtudja, hogy az, akit lefejezett, menyasszonya apja. Tulajdonképpen ez az az esemény, ami az egész történet lényegét adja, nem is maga a lefejezés ténye. Mert nem jó nyilván, ha az ember apját lefejezik, de hogy a kedvese lesz az, aki az utolsó szót kimondja?

A regény végén már csak kevesen vannak, akik még mindig ragaszkodnak a bosszúhoz, mint veszett kutya a csonthoz, és Fabricius is közéjük tartozik. Róla Görgey Gyuri csak ennyit gondol:

"Fabriciust csak hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányoznak belőle" 

Ez az utolsó három szó összefoglalja a fiú lelki világát. Hiába eszes, jó fiú, mégis hiányzik belőle a megbocsájtás és a belátás képessége. Mert nem igaz, hogy a bosszú édes! És nyilván, bár a regény már nem folytatódik, ezt ő is be kellene hogy lássa, de akkor már késő. Mert milyen lány az, aki hozzámenne apja gyilkosához? Itt vége  történetnek, nem tudjuk, mi történik kettejükkel, de érthető lenne, hogy ez a fiú addigi életét romba dönti, a lány pedig elfordul tőle, talán még zárdába is vonul.

Utószónak talán annyit még, hogy nem csak a történet érdekes, hanem a személyiségek kidolgozása, a kor szellemének lefestése, amibe szinte beleképzeli magát az ember. Egy szóval: jó.

Thomas Mann: A varázshegy

Thomas Mann(Lübeck, 1875. június 6.-Zürich, 1955. augusztus 12.), német író

Fordította: Szőlőssy Klára

Kiadó: Európa Könyvkiadó,1960

Ennek a regénynek úgy kezdtem neki, hogy emlékeztem rá, amit a nővérem mondott róla még 10 évvel ezelőtt: hosszú, vontatott, és iszonyúan unalmas. Bevallom őszintén, néha nekem is ez a két szó jutott az eszembe, de erről majd később. A másik ember, aki mesélt erről, az a középiskolai biológiatanárom, Hubayné Hidegkuti Rita, aki megemlítette egyszer, hogy a pneumothoraxot mesterségesen is elő lehet idézni, terápiás célzattal.

A történet azzal indul, hogy az ifjú Hans Castorp meglátogatja Joachim Ziemssen-t, egy közeli rokonát a Berghof szanatóriumban, de végül ott ragad, hét évre. Időközben megismerkedik két érdekes, igen művelt férfiúval: Naphtával és Settembrinivel,az olasszal. Az olasz mintegy a szárnyai alá veszi a fiút, az "élet féltett gyermekét". A két öreg vitája érdekes, de néha hosszú oldalakon át húzódik, és ez az, ami bizony néha kissé vontatottá teszi a történetet. Egy dolog azonban mégis furcsa, mégpedig az, hogy utólag sok minden eszembe jut kettejük elmefuttatásaiból, és elgondolkozom rajta. És ilyen értelemben hasznos volt őket elolvasni.

Az egész történet tulajdonképpen egyfajta szimbolikus menekülés a valóságból, s Hans úgy húzza meg magát itt, hogy teljes biztonságban érzi magát, érdekelni kezdi sok minden a betegségekkel, emberi testtel és lélekkel kapcsolatban. Főleg azért, mert megismerkedik egy renitens ajtócsapkodóval, Clawdia Chauchat-val, aki felborzolja érzékeit "tatár szemeivel".

Olvasás közben elképzeltem, hogy mi is lesz a történet vége. Részben sikerült eltalálni, már ami Joachimot illeti. De számomra meglepő, ugyanakkor rendkívül érdekes volt a fordulat, ami Hans életében beáll.És ennek okai is. Kicsit olyan volt ez a fiú végig számomra, mint aki nem akar felnőni, életét elvtelenül, szenvedélymentesen éli,   s bár választott hivatása nemes és szép (hajómérnök), mégis mást választ végül, és ebben már érezni, hogy hét év alatt mennyire megváltozott, köszönhetően önmagának és nem utolsósorban Settembrini úr tanításainak.

Mint leendő állatorvos, érdeklődve olvastam azokat a részleteket, amelyek Hans orvostudományok iránti érdeklődését mutatják. Hitelesen és érdekesen részletezi Mann, miket olvasott a fiú, milyen hatással volt rá.Számomra különösen érdekes volt ez, mivel az is kisejlik belőle, hogy milyen magas szinten volt már a XX. század elején a tudomány. Vannak viccesen hangzó kifejezések, amiket ma már megmosolyogna bárki, aki kicsit is konyít az orvostudományhoz, de azt hiszem. ez akkoriban megállta a helyét. 

Joyce Carol Oates: Tégy velem, amit akarsz

Szerző: Joyce Carol Oates (született június 16., 1938) amerikai írónő.

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó, 1987

Mivel ez az első olyan regény, aminek véleményét "online papírra" vetem, nehéz belekezdeni. Először is, a maga a könyv anyukám polcáról származik, ahol még sok-sok hasonló amerikai regény pihen, de azt hiszem, egy időre megmaradok az európai irodalomnál.

A cím kissé megriasztott először, főleg azt figyelembe véve, hogy olvastam már amerikai regényeket, és bár nem vagyok prűd, mégis gyötört némi rossz előérzet, hogy most is hasonló, nyersen megfogalmazott, hosszadalmasan ecsetelt szeretkezésekről fogok olvasni. De nem így lett, vagy legalábbis nem egészen.

A főszereplő, Elena egy széthullott család egyetlen gyermeke. Az egész regény folyamán megfigyelhető, mennyire ragaszkodnak a kislányhoz/nőhöz a családtagok, illetve egyéb regényalakok. Az apa, aki elrabolja, majd a rendőrségen keresztül visszaszolgáltatja a kis Elenát az anyjának. Az anya, aki számomra a legkevésbé volt szimpatikus, igazi zsarnok. Azok az emberek jutnak róla eszembe, akik mindenáron ki akarják kényszeríteni a testvérük gyerekéből, hogy mondja ki: szeretlek. Itt nyilván nem szerelemre gondolok, hanem az egyszerű rokoni szeretetre, de szerintem azért érthető. Az anya, véleményem szerint inkább kihasználja a gyermeke szépsége nyújtotta előnyöket, számon kér mindent a lányán önző módon, s mikor elveszíti a házasság által a lány feletti befolyását, nem törődik vele úgy, mint korábban. A későbbiekben sokszor találkoznak, itt már van munkája, új élete és új személyisége.  Nem is lányaként, hanem régi ismerőseként tekint Elenára.

Aztán ott van az idősödő férj, aki feleségül veszi. Sajnos nem derül ki, mit is érez pontosan Elena, mikor egy apja korabeli férfihoz megy hozzá, kár is, hogy ezt nem fejtette ki bővebben az írónő. A férfi inkább azt szereti a nőben, hogy irányíthatja, hogy a nőnek látszólag nincs véleménye, és hogy úgy kell vele bánnia, mint egy életnagyságú porcelánbabával. Nem azért, mert ő egyszerűen olyan, hanem mert úgy tűnik a férj számára, hogy Elenának minden rossz hír vagy esemény árthat, s óva inti attól is, hogy híreket olvasson. De nem áll meg itt, egyenesen megígérteti vele, hogy nem fogja követni a Detroit-ban zajló eseményeket.

Az utolsó igazán fontos szereplő Elena szeretője, Jack Morissey, aki őrlődik a nő és a saját felesége között, az addigi élete pedig lassan megőrjíti. Ő az, aki őrülten szereti Elenát, és valami egészen furcsa módon azt várja, hogy Elena elhagyja miatta a férjét.

Elena az egész regényben tehetetlen bábként vergődik a férj és a szerető között, míg a legvégén úgy dönt, a sarkára áll, és dönt élete további sorsáról.

A regény maga nagyon jól leírja a nő és szeretője közti kapcsolatot, ugyanakkor a férjjel való viszonyt kevésbé, és így a száraz közlések szintjén maradó leírás miatt tűnik talán az olvasó számára úgy, mintha kapcsolatuk kezdettől fogva hideg lenne, főleg Elena részéről.

Több nézőpontból közelíti meg az egész történetet, alapvetően a nő és a két férfi szemszögéből. Néhol elválasztja mindezeket külön fejezetekként, néhol pedig csak az eltérő betűtípus jelzi a nézőpont-váltást. Időben gyakran ugrál, szinte minden szereplő gyermekkorát is megismerjük.

Az egész sztori a változó, 1970-es évek Amerikájába van beágyazva, ismét egy ügyvédekkel teli történet, mint azt már megszokhattam a korábbi amerikai regényíróknál, akiktől olvastam. Néhol nekem kicsit sok, hogy ennyire mélyrehatóan foglalkozik az írónő a hippimozgalmakkal és a tárgyalótermekkel, ugyanakkor érthető, hiszen így nyer értelmet sok része a könyvnek.

Alapvetően érdekesnek találtam a regényt, de őszintén szólva örültem, hogy elértem a végére. A nyers fogalmazás ettől az írónőtől sem áll messze, s néhol már annyira nyomasztó volt hosszú oldalakon át a szenvedő, lelki beteg szereplőkről olvasni, hogy legszívesebben letettem volna a könyvet.